Megfogadtam magamnak hogy objektív leszek, ha a Volvo S90-ről írok tesztet. Aztán végre eljött a nap, amikor beleülhettem egy hétre, és ott, abban a pillanatban szertefoszlott minden korábbi elképzelésem. Igazából a teszthét végén tudtam csak feldrótozni a leesett államat, és utána is kellett néhány nap ahhoz, hogy az élménycunami valamelyest leülepedjen bennem. Most viszonylag tiszta fejjel megpróbálom kerek mondatokba eszkábálni a leírhatatlant...

A 2011-es Concept Universe után 2013-ban jelent meg az első olyan tanulmány (Volvo Concept Coupé) az újszerű vonalvezetésről, amely már konkrétan megmutatta, hogy ez lesz a Volvo vezető formanyelve az elkövetkezendő években. Először a Volvo XC90 jelent meg a jellegzetes orr-kialakítással (Thor-lámpástul, homorú rácsostul), majd tavaly érkezett robbant be a limuzin és a kombi verziója (S90/V90) a legnagyobb, kilencvenes modellcsaládnak. Elsőre mondhatja bárki, hogy az új S90 megszólalásig hasonlít a Skoda Superbre, mások bizonyos Audi modellek vonalait vélték felfedezni benne. De azt kell, hogy mondjam, a Volvo teljesen egyedit alkotott: utánozhatatlant, hamisíthatatlant, másolhatatlant.

Ha korábban úgy gondoltam, hogy a kék S60 Polestar eléggé feltűnő autó volt, akkor az S90 még inkább rácáfolt erre. Csak az nem fordult meg utána az utcán, aki háttal állt, és rengeteg új autós barátot szerezhettem volna egy-egy pirosnál állva. Ezzel a “kagylókék-metál” fantázianevű fényezéssel egyszerűen nem lehet nem észrevenni, bármilyen szögben is látszódjék a forgalomban.

Az autóiparban, az utastér elhelyezésének hosszú evolúciója a kilencvenes évek előretolt “Cab-forward” (pl. Opel Omega “B”), majd az unalmas középállás után végre ismét megérkezett a roadster-jellegű kialakításhoz. Ez az S90 esetében annyit jelent, hogy az utascella láthatóan hátulra került, és újra előbújt a sokak által szeretett hosszú motorháztető. Esküszöm, egyszer levideózom, ahogyan pingpongozunk rajta... A gyári fotókat látva a jellegzetes hátsó lámpatest bevallom, nálam is megszokást igényelt, de villámgyorsan megszerettem, miután először láttam élőben.

Ez az autó minden dimenziójában óriási, mégis játszva lehet irányítani. Ebben sokat segít a különböző parkolóradarok/kamerák arzenálja, valamint maga a kormánykerék is, amely érezhetően kisebb és vastagabb lett a korábbi modellekhez képest.

Aki ült már az új XC90-ben, annak ismerős a beltér, hiszen néhány apróságot leszámítva, egy az egyben került át minden a limuzinba. Bár én nem vagyok nagy rajongója a fényes fekete dekorkereteknek, mégis remekül mutat az alumínium- és a “Linear Walnut” nevű, természetes hatású fabetétekkel.

Az ülések hozzák a megszokott, “világ legkényelmesebbje” érzést, pillanatok alatt beállítható a kívánt pozícióba, sőt elöl külön állítható elektromosan a combtámasz hossza, az oldaltartás erőssége és a gerinctámasz is. Hátul hatalmas helyen végezheti munkáját a nagykövet, vagy éppen az ex-pártitkárból lett agrármilliomos. Azért szívből remélem, hogy az előbbiből lesz több az S90 vásárlók között. Egy biztos: vége a sokat szídott hátsó helyhiánynak!

Tesztautónk a lehető legmagasabb, Inscription felszereltséget kapta, így szinte az összes létező extrát kipróbálhattam. A sokat kritizált Sensus rendszer közonti kijelzőjének (“ájped”) kezelése pofonegyszerű volt, miután kerek 5 percet szántam arra, hogy álló helyzetben kipróbáljam és megismerjem annak használatát. Először vezettem úgy, hogy a legfontosabb adatokat (sebesség, táblafigyelő rendszer) a szélvédőre vetíti a műszerfal, és egy-egy kör alakú táblát vetítve már nyúltam is a váltókarra képzelt piros gombért, hogy kilőjem az előttem kotnyeleskedő autóst.

Most nem fogom felsorolni az összes látványosságot, egyet viszont abszolút kiemelnék: a hifit. A k****************ul jó hifit. Hobbim a zene, elég sokat foglalkozom is vele DJ-ként, így ez kiemelt fontosságú számomra. Hát az S90 borsos feláras Bowers&Wilkins hifije egyszerűen beszarás. Nincs jobb kifejezés rá, tömény beszarás. Alap módban is tökéletesen szól, de van két másik izgalmas beállítása is. Az egyikben mi magunk állíthatjuk be a kívánt térhatást, a másikban a göteborgi koncertterem (Göteborgs konserthus) akusztikáját modellezték le. Eszméletlen. Ha valaki egy 15-20 milliós S90 vásárlásán gondolkodik, egyszerűen nem hagyhatja ki ezt a potom egymilliós tételt.

Galéria: Volvo S90

Említést érdemel még a feláras légrugózás, ami szinte teljes sikerrel feledteti el fővárosunk hírhedt úthálózatának gyengéit: az úthibákat, kiálló csatornafedeleket és egyéb nyalánkságokat.

A nyolcsebességes automataváltó észrevétlenül teszi dolgát, csak kapcsol, kapcsol, kapcsol... Cserébe mindig optimális fordulatszámon tartja a motort, ami alacsonyabb fogyasztással és igen csendes működéssel hálálja meg az odafigyelést.

Egy dolgot szögezzünk le: jómagam minimum az öthengeres motorok híve vagyok egy Volvo esetében. Kezdetben eltartott kisujjal, fintorogva kezeltem (le) a négyhengeres erőforrások megjelenését az újabb modellekben. Egy korai szériás új XC90 D5-ben még kifejezetten bántotta is a fülemet az utastérben jól hallható nyers kerregés. Valami történhetett menet közben, mert az S90-ben már nincsen zavaró motorhang, fel sem tűnt az ötödik henger hiánya. A "mindössze" kétliteres, soros négyhengeres, gázolajos egység a D5 teljesítményszinten 235 lóerőt ad le 480Nm maximális nyomaték mellett. Halkan megjegyezném, hogy nagyjából ugyanennyire volt képes 2010-ben a BMW 730d is, igaz az egy literrel nagyobb volt és hathengeres. De többet is fogyasztott... Nem véltelenül a bajor márkát hoztam fel összehasonlításként, ugyanis amikor az egyik Volvo fanatikus barátom kipróbálta, csak ennyit mondott: "b.szki, ez pont olyan, mint egy hathengeres BMW". Szóval az S90 dízele már-már hozza az öthengeres motorok szintjét, ami leginkább a remek rezgéscsillapításnak és persze a zajszigetelésnek köszönhető. Én simán kiegyeznék ezzel, de azért titkon reménykedem is az öt-, hat- és nyolchengeres motorok reneszánszában.

A fogyasztást nem mértem pontosan, így a nagyobb hazai autósportálok gyakorlati tapasztalaira hagyatkozhatok csak (8-9,5l/100km), illetve összehasonlításként elővehetem egy 2009-es S80 D5 AWD tesztemet is: 11,3 litert evett a 2010-es próba során, a szintén négykerekes S90 ennél lényegesen kevesebb üzemanyaggal is beérte, az biztos. Az S90 alapára kellemesnek mondható 11 millió forintról indul (D3 Kinetic, 150LE), de a minden földi jóval felszerelt tesztautónk alulról karcolta a huszonhármat. Mielőtt cüccögni és hőbörögni kezdene a kedves olvasó, nézzük meg, mit és mennyiért kínálnak a német konkurensek...

Az S90 tesztnek itt és most nincsen vége, hiszen hamarosan összehasonlítjuk a régi és az új S90-et is, és január végén érkezik a V90 is. Zárszónak is egy a vége: nagyon beleszerettem az S90-be!

Természetesen nem maradhat el Volvoblog teszt zenei ajánló nélkül. Egy klasszikus szólt nálam a legtöbbet az S90 hifijén: Phil Collins - In the air tonight, amihez fedélzeti videót is készítettem, természetesen Göteborgs konserthus módban ;) Íme:

Kövesd a Volvoblogot a Facebook oldalán is, hogy még több, a márkával és a svéd életérzéssel kapcsolatos információról értesülj első kézből! Katt ide: fb.com/volvobloghu