Hirtelen nem is tudom, honnan kezdjem. Talán onnan, hogy amikor 2002-ben bemutatkozott a Volvo XC90, a gyártó (nem) első, P2 platformra épített szabadidőautója, tudtam, hogy egyszer lesz egy ilyenem. Már 2019-ben is vehettem volna egyet – ugyanígy egy 2005-ös gyártásút, ugyanígy kevés kilométerrel –, akkor lebeszéltek róla, de most nem hagytam magam. Idén szeptemberben végre valóra válthattam több mint 20 évvel ezelőtti álmomat, és vettem egy közel 20 éves példányt.

Előzmények

Nyáron kiesett az XC70, és mivel a lelkem legmélyén tudtam, hogy az csak egy átmeneti autó lesz, folyamatosan túrtam a használtautó-hirdetéseket a nagyvas felé vágyakozva. Mivel nem járok sokat éves szinten, ezért első körben a benzinesek felé kacsintottam. Viszont nagyon trágya volt a kínálat: az épphogy elegendő teljesítményű 2.5T-ből lepukkant vagy agyontekergetett volt csak, a T6 a GM-váltó miatt nem opció, ami meg minden szempontból normális lett volna (3.2 sorhat, 4.4 V8), az pedig bőven kilógott a keretből. Így viszont gondoltam egyet, és elkezdtem nézegetni életem első dízelmotoros autóját.

Közvetlenül a megvásárlás után, még Borbet felnikkel, rajtuk az egy számmal kisebb peremmagasságú abroncsokkal

Megtaláltam!

Már mindent feltúrtam, és szomorúan vettem tudomásul a hazai állapotokat, amikor a Marketplace-en hirtelen feltűnt egy hanyagul befotózott 2005-ös D5, ritka belsővel, meglepően kevés kilométerrel. Ez utóbbi rögtön gyanakvásra adott okot, hiszen egy majd’ 20 éves dízelautóban ekkorra már közel 400 ezer kilométer is könnyen összegyűlik, nem beszélve a csoportokban sokszor feltűnő Föld-Hold távolságot is megtett igáslovakról. Na de vissza a hirdetésre. Mivel az autó csak néhány kilométerre volt tőlünk, elmentem megnézni. A próbakör után egyből tudtam, hogy nem engedhetem el a kezét és ez az autó kell nekem – talán az évszázad vétele fénylett az alagút végén. Próbáltam higgadt maradni, szerintem sikerült is valamennyire, de az elkövetkező két hét sok izgalmat tartogatott.

Nem csodálom, hogy ilyen képekkel nem volt annyira kelendő

Az eladó elmondása szerint az autó előélete lekövethető, az egykori importőri demóautóból céges járművé avanzsált XC90 gyakorlatilag egyetlen ismeretségi körben mozgott az elmúlt 20 évben. Egy gyors lekérdezést követően kiderült, hogy a 245 ezres futás igaz, kevés garanciális problémája volt, valamennyi kötelező visszahívásnál megjelent és 2023 év végéig szakszervizben viselték gondját. Ez utóbbi megnyugtatott, hiszen tudtam, hogy csak az elmúlt néhány hónap az, amikor bárki bármit buherálhatott benne (közben kiderült, egy túlhúzott görgőt leszámítva nem nagyon történt ilyen).

A zöldmáli gumisnál épp átkerülnek az utólag vásárolt gyári felnik...

...nem sokkal később pedig már helyreállt a rend, és azóta ismét gyári kerekeken gurul

A következő lépést az autó tételes átvizsgálása jelentette, ezúton is külön köszönet illeti a diósdi Volverket, hogy szinte azonnal fogadtak. Az alapos átnézés eredményeként az alábbi szükséges javításokat tárták fel: hátsó szilentek, bal hátsó stabpálca, első féktárcsák és betétek, jobb alsó gömbfej, első fékcsövek, szélvédő, ablakmosótartály. Ezen kívül foglalkozni kell majd a némi olajfolyással a motorblokkon, valamint a hátsó sárvédő fényezésével. Ez utóbbi terület vélhetően egy kapubejáróval került röpke romantikus kapcsolatba, ezért ezt újra kell fényezni. Az eladó elmondása szerint azért nem nyúltak ehhez, mert meg akarták őrizni a gyári festékvastagságot, ami körben mérhető is volt...leszámítva a motorháztetőt, ami egy nem túl sikeres újrafújást követően dobja le magáról a lakkot, valamint a jobb hátsó ajtó aljánál találtunk egy tenyérnyi javítást. Emellett kissé lóg a kormánymű, valamint elkezdett leválni a tetőkárpit (mindkettő típushiba).

A vétel

Az autót a hasonló évjáratú – ám többet futott – társaihoz képest olcsóbban kínálták, így nem okozott gondot az sem, hogy az általam előzetesen elképzelthez képest kevesebbet engedett az árból az eladó, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Dömének. Szóval Döme nem sokáig használta az autót, elmondása szerint mindig is az egyik német márkát favorizálta (jobb is így), így abba az irányba menne tovább és amúgy sem jött be neki a Volvo. Megegyeztünk, a felújított porlasztók (erre később még visszatérek) mellett csábító volt, hogy ad hozzá majd egy plusz garnitúra gyári 18-as felnit, ami még az előző tulajdonosnál maradt. Na, ebből az lett, hogy szerződéskötéskor jelezte, hogy nem találják a felnit, de cserébe talált egy gyári kalaptartó rolót és egy csomagtérelválasztó-rácsot.

A kétszínű Inscription bőrkárpit. Kényes és repedezett, ezért bőven lesz még vele munka

A nagyobb baj az volt, hogy nem íratta át az autót, így a köztes adásvételivel kellett izgulnom azért, hogy legalább az átírás gondtalan legyen (az lett, bár megspórolhattam volna 1,5 óra sorállást egy tudatlan okmányirodai ügyintéző miatt).

Szánalmas csavar a felnisztoriban, hogy pár héttel később feltűnt a Marketplace-en (mert éppen gyári felnit kerestem a lefingott gumival átvett Borbetek helyett) AZ a felni, ráadásul pont Döme árulja. Erre csak nevetve legyintettem, ilyen a magyar... Nyilván így akarja minimalizálni az alkuval keletkezett veszteségét, vicc. Á, bazdmeg, Döme... ha szóltál volna, hogy dobjak ki rá még valamennyit, mert így lenne fair (amúgy nem, mert megígérted), akkor mindketten jól járhattunk volna.

Vásárlás után

Boldogan teltek első közös napjaink, ameddig egyszer fel nem villant az alacsony hűtővízszintre figyelmeztető jelzés a műszerfalon. Láttam, hogy minden reggel apró tócsa várt az autó alatt, de ezt kezdetben betudtam a repedt ablakmosóvíz-tartálynak. A folyamatos töltögetést és hűtővízszint-figyelést követően világossá vált, hogy a hűtővíz kezdett el fogyni (vagy már korábban is fogyott, csak Döme elfelejtett szólni róla). Öröm az ürömben, hogy nem a motortérben tűnt el a folyadék, hanem mindig az autó alatt várt egy diszkrét tócsa. Gyors látogatás Diósdon, majd egy gyors szemlét követően kiderült, hogy a kiegyenlítőtartály mindkét bekötési pontjánál ereszti a vizet. Egy gyári új darabra való cserével azonnal orvosoltuk a hibát. Hurrá, boldogság.

Vadiúj kiegyenlítő-tartály beszereléskor – „...máma már nem hasad tovább...”

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy mintha egy énekesmadár költözött volna a motortérbe. Sőt, az a gonosz kismadár egyre hangosabban csipogott. Mivel Döme korrekten előre jelezte az autó átadása előtt, hogy a csapágy hibája miatt épp most cserélte a generátort, egyből arra gyanakodtam, hogy a bontott cseredarab mihálylott meg. Pár nap múlva ismét kijutottam a Volverkbe, ahol kiderült, hogy a feszítőgörgő vett fel érdekes szöget (már fél centit lejött a szíj a görgőről), tehát itt a baj. Egy rövidnek indult, mégis sűrű anyázásokkal (ekkor derült ki, hogy „valaki” szinte szakadásig húzta a rögzítőcsavart) terhelt munkát követően ezt is orvosolni tudtuk. Ekkor derült ki az is, hogy az öt porlasztó felújításából egy nem annyira sikerült, ezért kevesebb üzemanyag jut a négyes hengerbe, ami miatt enyhén remeg, néha rángat is. Zoli barátom ehhez annyit fűzött hozzá, hogy ő még nem látott tisztességesen felújított porlasztót. Mindegy, így mulat egy használtautó-tulajdonos, ez is felkerült a hibalistára, mint javítandó tétel.

Kedves olvasó, álljunk meg itt egy pillanatra! Természetesen tudatában vagyok annak, hogy mivel jár egy használtautó megvásárlása, és pontosan tisztában vagyok a lehetséges buktatókkal. Éppen ezért a fenti problémák orvoslását követően elkezdek félretenni például az automataváltó felújítására is, amit annak ellenére betervezek, hogy állítólag hatvanezrenként elvégezték a szükséges olajcserét. Inkább csak tényszerűen leírtam mindent, amit tapasztaltam.

A TANKról

Befejezésül megpróbálom összeszedni, mit tud az új kedvenc, az új családtag. 2005. 32. hetében gördült le a göteborgi futószalagról aranymetál (469 Lunar Gold színben), Serene Sand/Off Black Inscription bőrbelsővel, Summum felszereltséggel. Összkerékhajtású, hétszemélyes és automatikus váltóval szerelték. Simán nevezhetnénk öszvérnek is, hiszen ekkor már javában dúlt a 2006-os modellév, ami miatt az eredeti D5 jelölés helyett 2.4D szerepel a csomagtérajtón. Azonban ez még Euro3 motor (kifejezetten ilyet kerestem), ami ellentmond annak, hogy ekkor már csak Euro4 dízelmotort kínáltak az XC90-hez (a 2.4D 163 lóerős volt, D5 pedig 185), már az újabb hatsebességes automatikus váltóval. Ez valószínűleg egy később teljesített megrendelés lehetett, vagy még volt polcon kifutó D5, de a gyárban már átálltak az új jelölésre. Mivel minden eredeti papírt megkaptam hozzá (így az eredeti specifikációt is), így pontosan tudom, mennyibe került újonnan és milyen extrák jártak hozzá.

Minden napszakban más arcát mutatja a Lunar Gold fényezés – reggeli napfénynél aranyban fürdik, később zöldes árnyalatot kap, estére pedig ezüstösebb kabátra vált -  itt mondjuk pont nem látszik utóbbi

Az extralista a Summum felszereltségen kívül a következőket tartalmazza: napfénytető, RTI navigációs rendszer, sebességfüggő szervokormány, GSM telefon, zárható kerékanyák (ez már nincs meg), bőr sebességváltó gomb, klímaberendezés a 3. üléssornál, tolatóradar, BLIS holttérfigyelő, metálfényezés, Inscription bőrkárpit és 3 küllős kormány. Ez az autó, ezekkel az extrákkal újonnan 17 435 000 forintba került 2005 év végén, ami 2024-ben 38 544 113 forintnak felel meg. Ma nagyjából ennyiért lehet hozzájutni egy 2025-ös modellévű XC90 T8 Ultra modellhez. Komoly, nem?

Az eredeti papírok alapján, közel 15000 kilométer megtétele után, 12 490 000 forintért került első gazdájához az egykori importőri demóautó, mai árfolyamon szerény 27 612 043 forintért  

Összegzésül

Hatalmas a szerelem, óriási a boldogság, ami vélhetően még egy jó darabig így is marad. A javításokról és az esetleges fejlesztésekről pedig rendszeresen beszámolok majd a Volvoblog felületein, nem beszélve az első hónapok tapasztalatait összegző használttesztről. Innen folytatjuk – addig is maradjatok velem!